Segítség! Elvesztettem egy barátot…

A múltkor olvasom a facebookon, hogy valakivel nem áll szóba a barátja, és a poszt írója biztatja az illetőt, hogy engedje el a történetet. Mert a barát nem veszi fel a telefont és nem válaszol, és az illető fogja fel, hogy “nem tehet veled ilyet”. Mintha eleve a barát lenne a hibás.

Erről nekem rögtön az jut eszembe, hogy oké, nem szép dolog valakivel nem beszélni, de azért 30 év barátság után általában ez nem ok nélkül történik. Minden ilyen sztorinak legalább két oldala van, és természetesen mindenki a maga igazát tartja teljesnek és valósnak, de ahhoz, hogy ténylegesen túljussunk a problémán, nem elég csak pusztán elengedni. Nem is lehet csak úgy elengedni megértés nélkül, azaz anélkül, hogy a probléma gyökerét tisztán látnánk.

A tényleges elengedés legnehezebb része saját magunkban a hibát megtalálni. Nem is kell feltétlenül hibának nevezni, csak azért tűnik annak (mármint hibának), mert kellemetlenséget okoz az életünkben. Abban a pillanatban, hogy saját részünkként fogadjuk el, az energia beépül, a fizikai világban pedig a probléma megszűnik. A jelenség vagy nem tűnik fel többet, vagy pedig már semmilyen hatást nem tesz ránk.

Kérdések, amiket ilyenkor fel lehet tenni magunknak:

• Miért haragszik rám a barátom? Miért nem veszi fel a telefont? – ez az első pont, ahol meg lehet bukni. Ugyanis, ha az ember kellően őszinte tud lenni magához, akkor szinte kivétel nélkül minden esetben pontosan tudja, hogy a másik miért orrolt meg rá.
• Amiért haragszik, az valóban megtörtént, vagy pletyka áldozatai lettünk? Ha csak pletyka, miféle barátság volt közöttünk 30 évig, hogy a pletykátornak hisz, és nem nekem?
• Ha valóban megtörtént, amiért haragszik, szándékosan tettem-e? Ha igen, tudtam-e, hogy rosszul fog neki esni?
• És megint: milyen barátság volt köztünk, ha ez megtörténhetett? Szerettem én ezt az embert valójában, vagy csak valamelyik játszmámnak volt a kiegészítő kelléke?

Ez utóbbi kérdés nem hanyagolható el, ugyanis nagyon sokan azt hiszik, hogy az a barátjuk, aki egyetért velük. Így, amikor a diskurzus változik, a barátság megszűnik, mivel nem is volt. Például, két barátnő összejár, és közben mindig a párjukat szidják. Lusta, nemtörődöm, félrelép, kicsi a micsodája, stb. Az egyik barátnő azonban nem csak panaszkodik, hanem egy szép napon változtat is azon, ami neki nem tetszik. Megszünteti a párkapcsolatát, kezd egy másikat, amelyben immár elégedett. Így az összejöveteleiken már nem tud a szidalmazásba becsatlakozni, hanem – bár együttérez a barátnője szenvedésével – a saját párját dicséri. Itt szakadék keletkezett köztük, hiszen az a nő, aki nem változtat, csak a panaszkodás játszmáját játssza. Nem azért mondja el, hogy mi a rossz az életében, mert változtatni akar rajta, hanem csak a szenvedésben való dagonyázás kedvéért. Ezzel szemben a másik cselekvő, proaktív, sorsát a saját kezébe vevő ember. Előbbi irigy a másodikra, mert mer élni, utóbbi pedig nem érti az elsőt, hogy ha valami nem jó neki, miért nem tesz ellene valamit. 

A barátság nem puszta szolidaritás. Sőt, a barátság nem szolidaritás. A barátság az lenne, ha el tudom fogadni a választásaidat anélkül, hogy nekem azokkal egyet kellene érteni, vagy hasonló helyzetben én is pontosan ugyanúgy döntenék. Pontosan ezért nem tudsz barátokat elveszíteni. Akik eltűnnek az életedből, sohasem voltak igazán a barátaid, és ne mentegessük magunkat, te sem voltál az övék. A kapcsolat egy időre szólt, segített (remélhetőleg) megtanulni egy leckét, és ideje továbblépned. Amikor ezt megérted, és harag, fájdalom, neheztelés nélkül tudsz az egykori barátra gondolni, akkor valóban sikerült elengedned.