Barátság, család, rendszerenergetika

A legutóbbi bejegyzés gondolatmenetét folytatva kicsit írnék még a barátságról és ezzel rokon fogalmakról. Összekülönbözések esetén gyakran felmerül a megbocsátás mint téma, és bevallom őszintén, régebben én is a mindenáron való megbocsátás híve voltam. Ezzel kapcsolatban némileg változott az álláspontom, hogy hogyan, mennyiben és miért, azt fogom kifejteni alant.

Bizonyos spirituális munkások azt tanítják, hogy ha valaki megbántott, mindenképpen meg kell bocsátanod, mert így meg úgy. Teljesen mindegy, hogy mi következik a mondat második felében, a lényeg mindig valami olyasmi, hogy neked lesz rossz, ergo nem elég, hogy bántottak, még büntetést is kapsz. Ez kísértetiesen egybecseng azokkal a programokkal, amelyeket a bántalmazók állítanak eléd. A múltkoriban éppen azon töprengtem, hogy hogy van az, hogy engem meg szabad bántani, de ha én ezt a megbántó felé jelzem, akkor én vagyok a rossz arc. Mint egy csapda az áldozatoknak, tudod, mint mikor a gyermekmolesztáló azt mondja a gyereknek, ha elmondja valakinek, hogy mi történt, még rosszabb fog történni. Ez persze egy szélsőséges példa, de a mindennapi életünkben a legapróbb dolgokban is meg tud jelenni ez. Náncsi néni főz valami fertelmesen zsíros bűnrosszat, és neked meg kell enned udvariasságból, és inkább te legyél rosszul, meg okádd végig az éjszakát, de nem szabad megbántani a néni érzéseit, hogy sz.rul főz. Miért? Miért van ez, kérdem?

Nyilvánvalóan ez a szabály a bántalmazóknak kedvez, és mint olyan, ebben is az elnyomás nyilvánul meg. A dolog legnehezebb része pedig az, hogy egyrészt az ember nem akar tényleg rosszban lenni mondjuk a családjával (mert pl. gyerekkorában másokat még nem is nagyon ismer), másrészt meg tényleg rosszat tesz az egészségnek haragot hordozni, tehát érthető módon az ember próbál szabadulni. Csak nem biztos, hogy a megfelelő módszerrel próbálkozik.

Sri Bhagavan azt mondja, hogy nem tudsz megbocsátani. A megbocsátás isteni kegy, ami megtörténik.  Te kérheted, hogy tudjon megtörténni, és megengedheted, hogy megtörténjen, de akkor fog megtörténni, amikor “akar”, azaz amikor itt az ideje, vagyis amikor az isteni azt lehetővé teszi.

Doreen Virtue azt mondja, hogy az, hogy megbocsátasz, nem jelenti azt, hogy továbbra is együtt kell lógnod a bántalmazóddal. Ezt nagyon jó gondolatnak tartom. Ugyanis, ha valaki egyszer már bántott, és te visszemész ugyanoda, abba a szituba, akkor nem megbocsátó vagy, hanem egy önszabotáló nagy marha, már elnézést a kifejezésért.

Feldmár András pedig azt írja, hogy ha például egy szülő bánt, azzal ő már előbb megszegte a családi szerződést, tehát ha te utána nem állsz vele szóba, nem tekinted családodnak, azt nem te kezdeményezted. Nem te tagadod ki őt a családból, hanem ő tagadta ki saját magát a viselkedésével.

Rakjuk ezeket össze, és árnyaljuk egy kicsit, hiszen a kapcsolatok sohasem feketén fehérek, hanem a szivárvány minden létező árnyalata szerepel bennük.

Azt gondolom, hogy igenis van olyan tett, amivel valaki kiírja magát egy bizonyos szerepből. Engem például számos kritika ért korábban, hogy bizonyos “barátaimmal” már nem állok szóba. De ezek az úgynevezett barátok hazudtak nekem, ráadásul szándékosan. Amivel nem önmagában a hazugság a probléma – ez az a rész, amit meg lehet bocsátani. Úgy gondolom azonban, hogy a barátságnak része az őszinteség és bizonyos szolidaritás. Aki úgy érzi, hogy hazdunia kell nekem, az fél tőlem. Ahol félelem van, ott nincs szeretet. Ha pedig nem szeret, akkor hogyan is lehetne a barátom? A labda kerek, ha nem kerek, akkor az már nem labda, hanem valami más. Vagy ha például téged valaki nagyon megbántott, és ezt a barátod tudja, mégis barátkozik azzal az emberrel, abból arra lehet következtetni, hogy vagy egyet ért vele, vagy tojik a te érzéseidre. Megint csak azt gondolom, hogy a barátság fogalma sérül ebben az esetben.

Megbocsátani és nem haragudni nem jelenti azt, hogy jóváírjuk az illető tetteit. Az, hogy elfogadod, hogy valamiért szükséged volt a tanításra, nem jelenti azt, hogy az illető fel van mentve a cselekedet földi vagy égi következményei alól. Emlékszel, mikor II. János Pál pápa meglátogatta a börtönben a pasast, aki rálőtt? Nyilvánvalóan megbocsátott, de azért még a merénylőt nem engedik szabadon. Mindez önmagadra is érvényes, a már megbánt tetteknek is van következménye. Most, hogy írom ezeket a sorokat, elmélkedem, milyen érdekes a magyar nyelv. Megbántad, hogy megbántottad? Mind a kettőben a bánat szó töve szerepel, és valóban, szomorú dolog egymást bántani. De néha megtörténik, elvégre emberek vagyunk.

Semmiképpen nem javaslom azt, hogy sértődj meg, és őrizgesd égőn a sebeidet, amíg végül felfalnak. Sajnálatos az az ember, aki örökkön a sérelmeivel van elfoglalva, ráadásul azt az energiát fordíthatná másra. Olyan dolgokra, amelyek örömet adnak. Mert ez a lényeg: érezd jól magad. Tartósan pedig úgy tudod magadat jól érezni, ha nem ártasz másnak szándékosan, és ha nem teszed magaddal sem ugyanezt.

Hogyan lehet akkor mindezt feldolgozni és továbblépni? Attól tartok, nem mindent lehet, vagy nem mindent tud mindenki feldolgozni. Engedd meg magadnak, hogy érezd az érzéseidet. Hogy tudd kimondani magadnak, amit érzel, még akkor is, ha ezek olyan érzések, amelyeket tabuként kellett kezelni. “Haragszom az anyámra.” – mondta nemrégiben egy kliensem. Alig bírta kimondani, szinte beletörött a nyelve. Jött vele a szégyen, meg a többi, hogy hogy tehet ő ilyet. Miért? Hát anyukád mit tett, amivel ezt elérte? Senki sem haragszik csak úgy, a vicc kedvéért. Miután ki tudta mondani és szembesülni tudott az érzéssel, az érzés szépen kimosódott belőle. És nem, anyukát egyáltalán nem kellett a dologba beavatni, mert nem az a lényeg, hogy legyőzd vagy meggyőzd a másik embert, hogy neked van igazad. A lényeg, mondom megint: hogy érezd jól magad!

Miután a korábban elfojtott érzések kitisztulnak, többé már nem tartják fogva az energiáidat, és tudsz tovább élni, haladni a választott utadon. Ez az az érzés, ami felszabadító, és ezt lehet megbocsátásnak nevezni.